A rendszerváltás óta nem volt ilyen radikális átalakítás a felsőoktatásban – mégis a legminimálisabb társadalmi és politikai vita, egyeztetés és előkészítés nélkül zajlik. A járvány alatti társadalmi hibernációt használja arra a kormány, hogy keresztülerőszakolja a rendszeren az akaratát, vagy úgy is fogalmazhatnánk, a „Palkovics-tervet.” Én most megkísérlem bemutatni, hogy mi is az, amire pénteken igent mondott két jelentős vidéki egyetemünk, a Pécsi és Szegedi Tudományegyetem. Két egyformán fontos szempontról fogok beszélni.

Az egyik az egyetemi autonómia kérdése, amit a kormány gyakorlatilag hitvitává züllesztett. Aki pénteken a modellváltás mellett szavazott, nem azért tette, mert bármilyen garanciát kapott volna arra, hogy az egyeteme autonómiája megmarad, hanem mert egyszerűen elhitte – a nem éppen a szavahihetőségéről híres - Palkovics Lászlónak, hogy minden rendben lesz, a fenntartóváltás csak előnyt jelent majd az egyetem számára. Elhitte, hogy lesz bérfejlesztés, intézményfejlesztés, pontosabban, hogy mindez csak a modellváltással lehetséges, hogy megmarad az állami finanszírozású hallgatói létszám, az eddigi munkavállalói jogok és kedvezmények, lesz kollektív szerződés, senkit nem rúgnak ki, semmilyen szakot nem zárnak be, a szenátus jogköre és az egyetem autonómiája megmarad. Minden szép és jó lesz.

Akik tehát a fenntartóváltás mellett szavaztak, mindezt bemondásra hitték el. Pedig semmilyen garanciát nem kaptak arra, hogy mindez így is lesz, és mint tudjuk, a törvény az égvilágon semmire sem ad biztosítékot. Az áll benne, hogy az alapító okirat „úgy is rendelkezhet”, hogy a kuratórium teljesen kiiktatja a szenátus jogköreit, ő írja ki a rektori pályázatot, hagyja jóvá a költségvetést, módosítja a szervezeti és működési szabályzatot, dönt az intézményfejlesztési és vagyongazdálkodási tervről. Az öttagú kuratórium gyakorlatilag azt csinál, amit akar, megkapja tulajdonba az egyetemet, tagjai pedig elmozdíthatatlanok lesznek. Örökös tagok. A szegedi és pécsi egyetemek szenátusai pedig úgy hozták meg ezt a súlyos döntést, hogy akár csak ennek az öt mindenható kuratóriumi tagnak a személye ismert lett volna számukra. Vakon, bemondásra, a kormány ígéreteire hagyatkozva döntöttek.

Jellemző az egész folyamatra, hogy a szegedi rektor, Rovó László, nem adott szót a botrányba fulladt szavazás előtt Szajbély Mihály professzornak, aki pontosan arról beszélt volna, hogy milyen konkrét garanciákra van szükség a szenátus jogköreinek és az egyetem autonómiájának megőrzéséhez. Ő beszélt korábban arról is, hogy az egész átszervezés megkérdőjelezhető, hiszen „sikeres országokban az állam tartja fenn az oktatási rendszer alapműködését, az általános iskoláktól kezdve az egyetemekig”. És pontosan ez a másik szempont, amiről beszélnünk kell. Az egyetemek privatizálásával a kormány üzleti alapokra helyezi az egész felsőoktatást, ahol erőteljesen a piaci igények fogják meghatározni, hogy mit tanítanak és kutatnak az egyetemeken. Ha például az autóipari befektetőkkel való együttműködés lesz a legjövedelmezőbb, akkor majd ezeket az igényeket igyekszik kiszolgálni az egyetem.

Nem nehéz kitalálni, hova vezet ez: a profitérdekeken túlmutató össztársadalmi szempontok kiiktatásához, a közvetlen gazdasági hasznot nem hozó tudományterületek és alapkutatások leértékelődéséhez, és nem utolsósorban a társadalmi mobilitáshoz fűződő közérdek feladásához. Mert a piaci logika majd a „minél többet minél olcsóbban” elvet fogja követni, és idővel eltolódhatnak az állami finanszírozású vs. önköltséges hallgatók közti arányok. Ezek olyan súlyos társadalmi változásokhoz vezetnek, amit nem tudhat majd le annyival a kormány, hogy adómentességet dob a 25 év alattiaknak, hogy tessék, dolgozzatok meg a tandíjért, még kedvezményt is adok hozzá.

Az állami felsőoktatás forráshiányát éppen ezért nem az egyetemek privatizálásával kellene kezelni, hanem állami és uniós források bevonásával. Semmi sem igaz ugyanis abból, hogy fenntartóváltás nélkül ne lehetne béremelést adni vagy uniós fejlesztési forrásokat bevonni. Most az történik, hogy a kormány az általa kivéreztetett intézmények anyagi zsarolásával csikarja ki a függetlenségük feladását. Több pénz – az ígéretek szerint 30 százalékos bérfejlesztés és az uniós helyreállítási alap forrásai - az autonómia feladásáért cserébe. Igazi fausti alku. Az egyetemek pedig kapnak a nyakukba egy most még nem ismert összetételű kuratóriumot, akik gyakorlatilag hűbérbe kapják az egyetemet. Azt tesznek vele, amit akarnak, ők határozhatják meg, ki, mit, hogyan taníthat az egyetemen, ki lehet a rektor, mire mehet pénz, mire nem. Az egyetemek mindenható urai lesznek. Nem az egyetemek, hanem a kuratórium autonómiája lesz ez, ahogy valaki találóan megjegyezte.

Súlyosan felelőtlen az a kormány, amelyik egy világjárvány alatt visz véghez radikális, széles társadalmi vitát és alapos előkészítést igénylő rendszerátalakításokat. Márpedig a Fidesz ezt teszi az egészségügyben és most a felsőoktatásban is. Anélkül, hogy bárkit megkérdezett volna róla, hogy bárkivel egyeztetett volna, vagy bármilyen stratégiát felmutatott volna. Tudják mit mondott 2006-ban Orbán Viktor? Azt, hogy „a Fidesz a megegyezéses politikát tartja eredményesnek. A reformdiktatórikus miniszterelnöki észjárás helyett a demokratikus egyeztetések kormányzati politikáját támogatjuk.” Ellenzékben még így gondolkodott a miniszterelnök. Akkor kérdezem: az egészségügy és felsőoktatás senkivel nem egyeztetett, erőltetett átalakítása mi, ha nem „reformdiktatúra”, miniszterelnök úr?