A kormány kiadta az ukázt, hogy mintegy 7 ezer főtől meg kell szabadulni a közszférában. Sokan elégedetten csettintettek, hogy na végre, a mi adónkból ne lógassa a lábát senki a hivatalokban. Ugyanezek az emberek valószínűleg teljes felháborodással reagálnának, egyébként jogosan, ha nem érkezne meg időben a nyugdíj, az árvasági vagy özvegyi ellátás. De vajon tudják-e azt, hogy mi van az akták mögött? Kik azok és mit tesznek meg azért, hogy ne omoljon össze a rendszer _már most_? Elmentem a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságra megnézni, hogy mi a valóság. Mesélek.

Az intézménybe érkezve öt igazgató, jogász, ellenőr és egyéb magas beosztásban lévő úr fogadott. Sajnos ők nem tudták, hogy én igazából nem a „nagy” emberekhez jöttem, hanem a „kicsikhez”. Akikből sok van, akik 20 emeleten dolgoznak az üvegkalicka toronyházban, és akik pluszban ott vannak, 900-1200 forintos bruttó órabérért és két óránként van tíz perc szünetük. Engem az ő történetük érdekel, és Önöket is, mert ha ők nem kelnek fel négykor, hogy fél hatra ott legyenek, Önök jó eséllyel nem kapnák meg sem a nyugdíjat, sem más ellátást.

Ha egy országgyűlési képviselő jön, iszonyú gyorsan meg tud változni egy munkahely képe. Egy látogatás után rendre felveszik velem a kapcsolatot a dolgozók és mesélnek „pluszban”. Hogy tudjak róla, ez meg az milyen rendetlen/koszos/vállalhatatlan volt, és hogy amikor mondták, hogy jövök, iszonyú kapkodással próbálták rendbe hozni. El is határoztam, hogy a blogomon keresztül a legnagyobb tisztelettel megkérek minden igazgatót, ezt ne csinálják, mert mindig és tényleg mindig van valaki, aki megkeres a látogatás után és elmondja. Hagyjuk a sminket, hagyjuk a kozmetikát, mutassuk a valóságot!

Szóval az igazgató urak szakmailag perfekt beszámolója után megcsodáltam 33 km-nyi iratanyagot, amit most digitalizálnak. Külsős cég csinálja, nem is akárhogy: „ez egy gyár” – mondta a vezető, és amikor körbenéztem a döntően igen fiatal és igen idős nőkből álló dolgozókon, csak a legnagyobb elismerés hangján tudtam megszólalni. Diák- és nyugdíjas szövetkezetek mentik meg a céget a munkaerőhiánytól, legidősebb dolgozójuk 84 éves. A velünk mozgó, minden lépésemet figyelő, amúgy szimpatikus adatvédelmis fiatalember sem tudta megakadályozni, hogy megtudjam, az egyik hölgy múlt héten rosszul lett és bevitték – persze, mondhatják, minden munkahelyen van ilyen. Na most én nem vagyok egy puhány valaki, most is épp hajnali négy óra van és már fent vagyok, dolgozom, és ez kb. így megy minden nap, de akik itt dolgoznak, kétóránként kapnak 10 perc szünetet és óránként 900-1200 forintot. Összead-szoroz a vezető, hogy ez egy hónapban nem rossz pénz, akár 120 ezer forint is a nyugdíj mellé, csakhogy ott van a másik oldal is: sokuk azért kényszerül erre a munkára, mert egy végigdolgozott élet után kapott nyugdíjából felkopik az álla.

De jöjjenek fel velem a 20. emeletre és induljunk el lefelé, nézzünk be az egyes irodákba, ismerkedjünk meg azokkal a dolgozókkal, akik például könnyű napokon 400, nehezebb napokon 6-700 darab ügyet kapnak, erre vannak 18-an. A főosztályon eddig volt 13 betöltetlen státus, múlt héttől már nincs, mert megszüntették, és a leépítések után a 88 főből maradt 59. Oldják meg. Hogyan oldják meg ezt a dolgozók, zömében nők? (Tényleg, az igazgatókon kívül összesen 3 férfival találkoztam 20 emeleten, elvileg több, mint 800 főről beszélünk az épületben.) Az egyik hölgy elmondta, ő 5:30-ra bemegy reggel, de 6-ra az osztályukon mindenki bent van. Nézzem meg, bíztat, hány helyen ég háromnegyed hatkor a villany! És nem azért mennek be korán, hogy korábban lelépjenek, az egyik főosztályvezető 6-ig szokott bent maradni (ez így ugye neki 12.5 óra/nap), de a többiek is rendre fél 5-5 órát mondtak. Hangsúlyozom, a pluszmunkát nem fizetik, csak ha célfeladatot kapnak, ilyen volt tavasszal, akkor hétvégén is bent voltak. De ezek az emberek amúgy a 10 éve változatlan illetménytábla szerint dolgoznak. Beszélgettem egy szakszervezetis kollegával, aki elmondta: nem csak azért van ott mindenkinek az otthonról hozott étel az asztalán, mert amúgy sincs idő ebédlőzni, hanem mert sokkal olcsóbb is…

Kint a folyosón hatalmas polcok. Adatvédelmis szimpatikus fiatalember rögtön ott terem, óvatosan fotózzam, mert senkinek semmilyen adata nem látszódhat – igaza van, értem, plusz ugye jött az infó, hogy érkezésem hírére megpróbáltak elpakolni mindent, de azért az igazságot nem lehet eltakarni: a folyosón végig állnak a hátralékos ügyek, és nem azért, mert az itt dolgozók nem szakadnak meg (de igen), hanem azért, mert eddig is munkaerőhiány volt, és erre jött most a leépítés. Kincstári szinten 802 státusz megszüntetéséről van szó a mintegy 6 ezer dolgozóból, a Nyufigban ez 123 főt jelent. A folyamat még tart, és nemcsak betöltetlen helyeket vesznek el: a nők40-nel küldik nyugdíjba a nőket, plusz nem hosszabbítják meg a határozott idejű szerződéseket. Egy osztálynak pár fő aktív dolgozó elküldése is óriási érvágás, amiről fogalmuk sincs azoknak, akik a leépítésekről egy íróasztal mellett döntéseket hoznak.

Hátralékos akták – az Öné is közte van? Nem a dolgozók hibája

De nagy a kavar, igazgató úr el is szólja magát, hogy ő erről nem akart beszélni, ő szakmai vezető meg nincs is még vége – persze, értem én, hogy ez neki kínos, pedig a rossz döntést nem ő hozta. Jött fentről az utasítás, anélkül, hogy az a valaki fent legalább azt megvárta volna, hogy befejeződjön az elektronikus átállás, egyszerűsödjön az adminisztráció. Nem, senki sem kérdezte meg őket, hogy tudnak-e bárkit is nélkülözni, el tudják-e végezni ugyanazt a munkát kevesebb emberrel. A döntéshozót nem érdekelte, veszélyezteti-e a leépítés az ellátások utalását, meglesz-e a kritikus létszám a rendszer működtetéséhez. A fejük fölött döntöttek, tekintet nélkül rájuk és a munkájuk által érintett 2,7 millió emberre. Kérdezem az osztályvezetőket: hogy fogják ezt megoldani? Azt mondja az egyikük, hogy majd lelkesítő beszédeket tart, másikuk pedig arról beszél, hogy majd teherarányosan újraosztják a feladatokat azok között, akik maradtak és nem csapják rá az ajtót az egészre. Majd megoldják valahogy - mert mindig megoldották valahogy.

Önök is sejthetik, hogy ezeken az intézménylátogatásaimon kínos feszengéstől a „na, jöjjön képviselő asszony, nekünk itt nincs mit titkolnunk”-ig minden van. A legtöbb helyen képviselő nem igazán járt, max. ovisokhoz ül be az egyszeri honvédelmi miniszter előadást tartani épületszigetelésből a kampány kellős közepén, de az ellenzék sem elég tudatos ebben, már most meg tudjuk tippelni, hány országgyűlési képviselő fog mikuláskor ovikban grasszálni puttonnyal és álszakállal, meg persze fotóssal-videóssal. Nem fogom kímélni őket, a legrosszabb véleménnyel vagyok erről. De vissza a Nyufigba: ültem a szobában, hosszú szakmai felkészítőket kaptam a rendszerről, és éreztem, hogy mindjárt megfulladok. November van, de meleg, és az üvegházban szó szerint megáll a levegő. De ez semmi, az ott dolgozók elmondták, nincs légkondicionálva az épület egésze, kb. az irodák felére jut egy mobilklíma, és ha az megy, akkor van 37 fok a nyári hőségben. 37 fok, légkondival, de amúgy a gép nagyon zajos és nem igazán bírnak koncentrálni mellette.

A mobilklíma. Bőven nem jut mindenkinek, kicsi a teljesítménye, hamar felforrósodik és hangos

Szeretném, ha az, aki véleményt kíván mondani a közszférában megvalósuló leépítésekről, figyelembe venné azt, amit itt én elmondtam. Mert ott voltam, láttam, beszéltem az érintettekkel és momentán nagyon nyugtalanít, hogy ez így mehet. Ahhoz, hogy ne dőljenek be az ócska propagandának, hogy nagy az állam, ki kell rúgni a felét; ahhoz, hogy mérlegelni tudják, kinek és miben lehet igaza, látniuk kell a másik oldalt. Nem a Várba költöző Viktorét, hanem a forró irodákban hajnalban kezdő nőkét. Én megyek tovább, mennek be adatigénylések és várnak rám további munkahelyek – szorongó igazgatókkal, de kérem, ne tőlem tartsanak. Mert én azért jövök, hogy jobb legyen. És egyáltalán, van egy szint, ami alatt nem kell tartanunk semmitől – mert ha ez a rendszer összeomlik, az nem az Önök felelőssége lesz. És én ott leszek és el fogom mondani újra azt, amit láttam.