Az e heti uniós csúcson két fontos döntés született — az egyikről, a jogállamisági mechanizmusról már beszéltünk, most a másikról fogunk: ugyanis végre megszületett a döntés arról, hogy az Unió 2030-ra 40 százalék helyett 55 százalékkal csökkenti a károsanyag-kibocsátását az 1990-es szinthez képest. 

Bár a jelenlegi tudásunk szerint még ez sem elég ahhoz, hogy másfél fok alatt tartsuk az évszázad végéig a globális hőmérséklet-emelkedést, egy fontos lépés a helyes irányba — és ezt láthatóan Orbán nem tudta megfúrni. Bizarr, de magyar vonatkozásban jól érzékelteti a helyzetet, hogy annak örülhetünk leginkább, hogy a magyar kormány ezúttal nem vétózott. 

Persze itt is megpróbálták kötni az ebet a karóhoz, és a kormány által támasztott feltételek mind arról szóltak, hogy hogyan lehetne Magyarország számára kibúvót találni. Sőt, azzal is bepróbálkoztak, hogy úgy vállalják be az 55 százalékot, hogy Magyarország marad a 40 százaléknál. Ez úgy lett volna lehetséges az elképzelésük szerint, hogy minden tagállam egyaránt vállal minimum 40 százalékos csökkentést, a maradék 15 százalékot pedig az EU egységesen. Az első ránézésre méltányosnak tűnő feltétel valójában semmi másról nem szólt, mint hogy a magyar kormány a következő tíz évben is folytathassa a semmittevés politikáját.

Azzal érveltek, hogy „nem lehet megtűrni, hogy egyes tagállamok potyautasként viselkedjenek, és meghúzódjanak a közös uniós cél árnyékában.” Mondta ezt az a kormány, amelyiknek az elmúlt tíz évében Magyarország volt az uniós klímavédelem első számú potyautasa: lefölöztük az ezermilliárdos nagyságrendű környezet- és klímavédelmi támogatásokat, de semmivel nem járultunk hozzá a klímaváltozás megfékezéséhez. Olyannyira nem, hogy a magyar szén-dioxid-kibocsátás a legutóbbi öt év adatai szerint folyamatosan nőtt. A magyar kormány több éves brüsszeli kardozással térítette el a lakások energetikai korszerűsítésére szánt vissza nem térítendő uniós támogatásokat, a zöldenergia támogatása helyett pedig napelem- és hőszivattyú-adót vezetett be, és betiltotta szélerőművek építését. Ennek következtében 2013 óta csökkent a megújulók aránya a magyar energiafelhasználásban, ami példátlan Európában.

Mégis azt állítja a kormány, hogy mi vagyunk Európa „klímabajnokai”, mások meg a potyautasok. Hogy ez mennyire nem igaz, nemrég maga Palkovics László ismerte el, amikor azzal szembesítették, hogy Magyarország 2013-ban már elérte a közel 40 százalékos károsanyag-csökkentést, most viszont 33 százaléknál tartunk – azaz 2013 és 2020 között nem előre-, hanem visszafele haladtunk. Erre a miniszter azt válaszolta, hogy a 2013-as érték csak „a szocialista kormányok által rosszul kezelt gazdasági válság és termelés-visszaesés következménye”, tehát nem számít. Csak hát ezzel sikerült megcáfolnia önmagát is. Mert akkor milyen alapon vagyunk klímabajnokok a szocialista nehézipar összeomlásával bekövetkezett kibocsátáscsökkenésre hivatkozva? Mi a különbség ebben a tekintetben Magyarország 1990–93-as és 2010-2013-as „klímateljesítménye” között?

Nyilván semmi. Az Orbán-kormány úgy játssza a klíma-igazságosztó szerepét, hogy saját hivatali ideje alatt nőtt a kibocsátás. Az elmúlt két év minimális, 0,8, ill. 0,3 százalékos kibocsátáscsökkenése a miniszter állításával szemben pedig nem a „sikeres gazdaságzöldítés” eredménye, hanem például az enyhe télnek, vagy annak tudható be, hogy a kvótaárak emelkedése miatt félgőzzel – 2019-ben 57 százalékos kihasználtsággal - működött a Mátrai Erőmű. Hogy mennyire messze van az igazságtól a miniszter állítása, az is mutatja, hogy a közlekedés, ami a legszennyezőbb ágazat, évről évre növeli (!) a kibocsátását itthon, legutóbb egy év alatt 7 százalékkal. Ehhez képest a kormány 2030-ig nemhogy a közlekedési kibocsátások visszafogásával, de jelentős növekedésével számol. A 2030-ig szóló Nemzeti Energia-és Klímatervben pedig semmi olyan átfogó gazdaságzöldítési, energiahatékonysági vagy megújulóenergia-támogatási program nincs, amivel valódi csökkentési pályára állhatnánk.

Mert nem is készül ilyesmire a kormány: a klímacélok teljesítését egy az egyben az atomra akarja alapozni. Nem véletlen, hogy ez volt a másik fontos feltétele az uniós csúcson: az atomenergia begyömöszölése a klímacsomagba a technológiasemlegesség címszavával. Csakhogy azon túl, hogy az atom nem tiszta, nem olcsó és nem biztonságos, Paks 2 leginkább egy korrupciós projekt, aminek jelen állás szerint semmi szerepe nem lesz a 2030-as klímacél teljesítésében, hiszen 2035 előtt nagy valószínűséggel el sem készül — a legjobb pedig az volna, ha tüstént kiszállnánk belőle. 

Vissza az üléshez. Ha megnézzük az uniós csúcson elfogadott következtetéseket, azt látjuk, hogy az 55 százalékos célt az EU kollektíven fogja elérni — magyarul Orbán ötlete nem talált nyitott fülekre, de hogy ki mennyit vállal konkrétan, még a jövő zenéje. A nemzeti szintű célokra, a tagállami elosztás szabályaira egy jövő évi Európai Tanács-ülésen fognak visszatérni. Itt Magyarországnak és Lengyelországnak annyit sikerült kiharcolnia, hogy figyelembe veszik majd a tagállamok speciális helyzetét - viszont a kibocsátáscsökkentési potenciál is fontos szempont lesz. Magyarul, aki könnyebben tud eredményt elérni, mert például eddig kevesebbet tett le az asztalra, azt most erősebben fogják erre ösztönözni. Forrás lesz rá bőven: a következő uniós költségvetési keret 30 százalékát célzottan klímavédelemre lehet és kell fordítani, és a mentőcsomag is jelentős forrásokat ad a zöld helyreállításra.

Az atom kérdésében sem sikerült átvinni a magyar akaratot: a szövegbe ugyanis nem került bele az, hogy akár atomenergiával is teljesíthetőek a klímacélok, sőt, a belarusz atomerőmű, Paks 2 prototípusa, biztonsági kockázatként szerepel a szövegben: konkrétan az EU szeretné megakadályozni az asztraveci belarusz atomerőműből származó villamos energia behozatalát. Az is igaz ugyanakkor, hogy az EU szabad kezet ad az országoknak annak meghatározásában, hogy milyen energiaszerkezettel és technológiával kívánják elérni a klímacélokat.

Az EU tehát tett egy fontos lépést előre, de a munka neheze még csak most jön: a nemzeti célokról még sok vita lesz, és biztosak lehetünk benne, hogy a magyar kormány ezeken a tárgyalásokon sem a lehetőségeink szerinti vállalásokért fog síkra szállni, hanem azért, hogy minél kevesebb cselekvéssel, minél inkább az atomra építve tarthassa meg Magyarországot a potyautas-státuszban — ami minden, csak nem felelős politizálás a 21. században.