Napos, őszi időben kifelé sétálunk a Különleges Gyermekotthon egyik házából. Az ösvényen kerekesszékben érkező kisfiúnak három végtagja születése óta hiányzik, de ő azzal az egy kezével krumplit pucol és a kisközösség oszlopos tagja -- mert senkinek se legyen kétsége, ő így is megtanulta érvényesíteni az érdekeit. Számára ez az intézmény a család, minden ide köti, ahogy a négy éves koráig kórházban élő, nagyon ritka és kezelésében speciális szakértelmet igénylő felszívódási rendellenességgel együtt élő cserfes kislányt is. Megyünk tovább, egy másik épület felé, itt magyar, angol és arab kiírást látok. Itt laknak az ún. „KNK”-k, vagyis „kísérő nélküli kiskorúak”, akik eddigi rövid életük alatt szintén elképesztő utat jártak be: hallunk berber törzsből származó fiúról, aki 15 évesen került Magyarországra egy szál magában, analfabétán, hazájában kecskepásztor volt. Csakhogy menekülnie kellett és alkalmazkodott: most gyógytornásznak tanul, idén végez az egyetemen.

Bizonytalanságban élni és dolgozni

Ahány történetet hallok, látok, úgy tartom egyre elképesztőbb ötletnek, hogy valakik, valamilyen érdekből be akarták vagy akarják zárni a gyermekotthont. Nem tudom, milyen igeidőt használjak, mert a történetet még nem játszották le. 2017 januárjában bejelentették, hogy ez év nyarára a Gyermekváros befejezi a gyermekvédelmi szolgáltatást, mert a kormány 2019-re szeretne megszüntetni minden „nagy, tömegszerű, a társadalomtól elszigetelt” szociális intézményt. Aztán fordult a kocka és azt írták, 2019 közepéig nem csinálnak velük semmit -- most pedig alapvetően senki sem tudja, mi van, mi lesz és ilyen körülmények között nem lehet hosszú távra tervezni. Márpedig, már csak az intézmény jellegéből kifolyólag is, erre nagy szükség volna.

Abban biztos voltam, hogy már maga a bizonytalan helyzet is súlyos károkat tud okozni egy gyermekek otthonaként funkcionáló intézményben, de leginkább magam akartam látni, hallani és megtapasztalni a tényeket, ezért bejelentkeztem az igazgatóságon. Képviselőként elvileg az ország összes intézményébe bejárásom van, és az országgyűlési törvény szerint mindenkinek segítenie kell a munkámat – fogadtak is és megbizonyosodhattam arról, hogy minden ellenkező állítással szemben a fóti gyermekközpont minden, csak nem tömegszerű intézmény, ráadásul a legkevésbé sem elszigetelt, sőt, csodálatos, a gyermekek számára terápiásan is ideális környezetben fekszik. A kastélyt a gyermekek nem is használják, ráadásul az elmúlt évtizedben olyan átalakításokra került sor, aminek köszönhetően az ellátottak ma családias jellegű gyermekotthoni csoportokban, egyéni szükségleteikhez igazodó lakóotthoni körülmények közt élnek.

Sétálunk. Egy csomó gyerek játszik-járkál kint, van itt egy Waldorf-iskola, egy gimnázium, egy óvoda, a parkban babakocsis anyukák sétálgatnak mindenfelé. Az épületeket nézve látom, sok helyen elkelne a nagyobb felújítás, de amíg a bezárást lebegtetik, nyilván nem fognak ide invesztálni semmit. Pedig rengeteg dolgot gyönyörűen megcsináltak, jellemzően adományból, például az egyik lakóotthon konyháját, ami minden létező esélyegyenlőségi igényt kielégít: gombnyomásra emelkedő-süllyedő felületek, bőséges hely a kerekesszékeknek, tökéletes térelrendezés. A kormányzati kapkodás azonban már így is sok kárt okozott: mivel rengetegen úgy tudják, az intézményt be fogják zárni vagy már be is zárták, drasztikusan visszaesett az adakozó kedv. Azt pedig el tudom képzelni, hogyan lehet felelősségteljes munkát végezni úgy, hogy a szégyenletesen alacsony hazai fizetések mellé egy jó adag, a jövőre vonatkozó bizonytalanság is jár.

 A Különleges Gyermekotthon egy épülete – ez maga a kitagolás

A legkorszerűbb konyha, adományból

Nem éppen „tömegszerű” elhelyezés 

Kenuterápiától cirkuszig

Házról házra, épületről épületre mentünk a parkban. Rámutattak egy csodás tóra és kiderült, mellette a patakban kenuterápia zajlik. Volt olyan gyermek, aki csak azt kérte, hogy hadd feküdjön be a kenuba, és ringassa a víz. A keserű gondolat ott van a fejemben: ezek a gyermekek nem sok ringatást kaptak – van, aki 3-4-5 nevelőszülőt, gyermekotthont, lakásotthont megjárt, ide, az ország egyik legnagyobb múltú központi intézményébe bekerülve rengeteg türelemmel, szakértelemmel, picike lépésekkel tudnak alapvető dolgokat megtanulni. Bemenni a boltba egyedül, köszönni, összeválogatni, amit kell, fizetni, elköszönni, kimenni – hosszú idő az, amíg egy ide-oda küldözgetett gyermekkel ideáig eljutnak. A terápiás környezet és a szakértelem adott, ehhez társul a nagyváros, Budapest közelsége, ami szintén jó, hiszen a főváros által nyújtott programok mind elérhetőek, a hely az általam hallott államtitkár urak szavaival ellentétben pedig olyannyira nem elszigetelt, hogy az egyik különleges otthonban lakó fiatalember kerekesszékkel egyedül jár be Budapestre dolgozni, ahogy több gyermek is a főváros intézményeiben tanul. Volt olyan gyermek, aki kijelentette, ő bizony innen sosem fog megszökni, mert járhat cirkuszba és az neki maga a csodavilág.

Alulfinanszírozottság

Hallgatom a szakembereket, sorolják, hogy gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok, szakpszichológusok állnak rendelkezésre, az évtizedek alatt komoly szakembergárda gyűlt és szokott itt össze. Gyermeksorsok bontakoznak ki a szemem előtt, élnek itt pszichés problémákkal, magatartászavarokkal küzdő, nagyon komoly figyelmet igénylő gyermekek a speciális otthonokban, a mozgássérült, vagy tartós betegségben szenvedők a különleges otthonokban kapnak helyet, minden akadálymentes és egy 200 négyzetméteres mozgásfejlesztő központban kapnak napi szintű fejlesztést. 73-an élnek itt jelenleg, de épp lázasan készülnek egy hatéves kislány érkezésére, ma érkezik, mondják.

Számok futnak végig az agyamon, mert a látogatásra készülve az összes adatot átnéztük: az elmúlt években sok államtitkárral vitatkoztam a rendszer általános alulfinanszírozottsága miatt, és ebbe beletartoznak a szakemberek bérei is. Az itt dolgozók egy része pedagógus, akik a kormány állításaival ellentétben még mindig nincsenek rendesen megfizetve, de mások sem, mert azon közalkalmazotti tábla szerint kapják a bérezésüket, amelynek háromnegyedét lefedi a minimálbér. Alacsony bér, alacsony pótlékok, elvont cafeteria és amit az intézmény honlapján kiszúrtam, több meghirdetett állás. Rákérdeztem, ezekkel mi a helyzet – valóban, az engedélyezett álláshelyek nincsenek betöltve, 7-8 álláshelyre nem találnak embert, vagyis a munkaerőhiány ezt az intézményt is elérte. A megoldáshoz nem kell feltalálni a spanyolviaszt: valódi anyagi és erkölcsi megbecsülésre van szükség.

 „Büdös afgán, ide le nem ülsz!”

A Kísérő Nélküli Kiskorúak Gyermekotthonához érkezünk. Rögtön látom a feliratokon, hol vagyunk, hiszen kettő, olykor három nyelven is láthatóak az instrukciók.

Kényes téma ez sokaknak, de nem nekem. Látjuk, ahogy a konstans és egyre erősödő kormánypropaganda igazi szellemi-lelki kútmérgezést hajt végre. Korábban sikkes volt adományozni a messziről jött, magára maradt gyermekeknek, egy kvótanépszavazáson és a 18-as választási kampányon túl viszont ellenkező lett az irány: nem a gyermeket látják bennük, hanem „a migránst”. Ismerjük a menekült egyetemista fiatalember történetét, akinek korábban semmilyen gondot nem jelentett buszon utazni, most viszont kapja a beszólásokat: „Büdös afgán, ide le nem ülsz!”.

A tranzitzónában a múlt héten azzal hárították a rájuk vonatkozó kérdéseimet, hogy ott nincs egy KNK sem. Merthogy viszik őket rögtön Fótra. És azt kell mondanom, hogy szerencsére. Óhatatlanul összehasonlítom a helyet és a helyzetet: itt is, ott is válogatott borzalmakat éltek át az úton, ez tehát közös bennük, ott szögesdrótok, pengés kerítések mögött vannak fogságban, ami borzalmas, de a családjukkal, ami jó -- akik viszont itt laknak, egyedül érkeztek, mint az ujjam, de gyermekhez méltó körülménynek közé kerülnek.

Először két fiút látok meg, akik pingpongozni tanulnak egy nevelőtől, majd az egyik folyosón két nagyobbacska fogad minket. Magyarul köszönnek és büszkén mutatják az otthonukat: szerény, de rendezett szobácskák. Felteszek ezer kérdést az itt dolgozóknak, megtudom, hogy ahogy a felnőtteknek, alapvetően a gyermekeknek sem célország Magyarország. Hatezer gyermek fordult meg Fóton 2011-12 óta, nagy részük továbbállt, és „csúcsidőben” az itt dolgozóknak volt, hogy 25 nemzet kultúráját, nyelvét, szokásait kellett valahogy összehangolni. Megoldották. „Camp English”-sel érkeznek a gyermekek, azt beszélik, mondják a szakemberek, de 80% metakommunikáció. És ahány gyermek, annyi sors - ezt hallom újra és újra a kísérőinktől. Egy afrikai kislány a pokol elől menekült, elveszítette szüleit és magára maradt, borzalmas dolgokat élt át az úton -- az embercsempészek kőkeményen visszaéltek egy egyedül menekülő, nincstelen kislány helyzetével, kihasználták minden létező módon. Ezek a gyermekek jellemzően - és érthetően - nagyon nehezen nyílnak meg. A kormány által „sorosbérencnek” bélyegzett civilek jönnek és segítenek nekik, például pszichés segítségnyújtással, interkulturális közvetítéssel.

Az aszódi javítóintézet

Utam a Ferenc József óta működő javítóintézet felé vezet. Kíváncsi vagyok, mit tudnak a „nagy tervről”, vagyis arról, hogy a Fidesz a kitagolás ürügye alatt bezárná a fóti otthont, a szakembergárdát szélnek eresztené, a gyermekeket pedig szétszórná az ország különböző pontjaira: a kísérő nélkül érkezett kiskorúakat Aszódra hozná. Konkrétan az Aszódi Javítóintézet, Általános Iskola, Szakiskola és Speciális Szakiskola területén a javítóintézettől elkülönülő, jelenleg nem használt volt iskolaépületet alakítanák át 48 férőhelyes gyermekotthonná és ehhez kapcsolódóan létrehoznának 40 ideiglenes befogadó férőhelyet is. Legalábbis ez volt a korábbi terv. Azt mondják, nem tapasztaltak semmi mozgolódást az ügyben, és ennek őszintén örülök, már csak azért is, mert kérésemre megmutatták nekem azt az épületet, amit a menekült gyermekeknek szántak. Ez lenne az.

Remélem, ezt senki sem gondolta komolyan. Az épület konkrétan omlik össze, életveszélyes, és nem átalakításra van szüksége, hanem sokkal inkább újat kell építeni – de nem ide, nem ekkorát és főleg nem nekik: elég beteg gondolat lenne, hiszen azzal, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők fogva tartására szolgáló intézethez tartozó területre küldené a kísérő nélküli menekült, illetve menedékkérő gyermekeket a kormány, megint olyat tenne, amire még ezen a kontinensen nem volt példa.

Folyton az jár a fejemben, amit Fóton mondtak a kísérőim: „Mi gyermekeket gondozunk” – nem számít, ki honnan jön, mi a háttere, vagy a bőre színe. Ennek a mondatnak a jelentőségét számos politikusnak meg kellene értenie, és ha kormányon van, annál inkább. Én mindenesetre meg fogom tenni, ami tőlem telhető azért, hogy mindenkor a gyermekek érdeke legyen az első, és Fót jövő ilyenkor is tudja fogadni azokat a gyermekeket, akiknek ez az intézmény jelenti az utolsó mentsvárat.