„Itt vagy forróság van, vagy zuhog az eső.” – ezekkel a szavakkal fogadtak minket. Nekünk most a forróság jutott, rettentő meleg volt. Elnézést kértek, hogy sokat kell gyalogolnunk, de ez a szabály. Mondtuk, ez teljesen rendben van, sportolunk mi eleget, menni fog, és különben is – ezért jöttünk. Látni akarunk egy olyan helyet, amelyet kevesen látnak, mert kevesen láthatnak. Egy napot töltöttünk Szabó Szabolccsal a tranzitzónában.

Bár a „tranzit” szó elméletben arra utalna, hogy az itt élő emberek átutaznak a zónán, vagyis nem dekkolnak itt sokáig, mi sorra olyan emberekkel találkoztunk, akik hónapokat vannak bent, volt, aki 7 hónapja élt ott. A legfiatalabb „ügyfél”, akit megismertem, 16 napos volt. Ő itt született. Vagyis a szegedi kórházban, és édesanyja boldogan ölelte. Ennek ellenkezője a másik asszony: pokoli kínokat élt át, egy hete a háromhónapos magzatját veszítette el, de erről később. Ahogy Szabolccsal a forró napon gyalogoltunk, volt időnk megszemlélni a helyet. Érdekes módon mindkettőnknek egy film jutott eszünkbe, neki az Ember gyermeke, nekem a Fortress. A rendőrnő, aki minket kísért, finoman majd kevésbé finoman hárította a kérdéseimet és explicit kijelentette, bent várnak ránk, majd velük beszélgessek. Értettem, tudomásul vettem, hogy a munkaidejére vonatkozó kérdéseket sem itt fogjuk megbeszélni.

Ahogy mentünk be, egyre jobban kezdett hiányozni a telefonom. Se képeket, se hangfelvételt nem készíthettem. Pedig ennyi pengés drótot még az életben nem láttam, abszurd módon az is eszembe jutott, hogy pár éve, amikor a némethszilárdos nemzetbiztonsági bizottsággal jártunk itt, még virágosládát is kiraktak a szögesdrótok alá, hogy kellemesebb látványt nyújtson.

Most se telefon, se virágosláda, és még a magunkkal vitt adományokat sem hagyhattuk ott. Banán, csoki, a gyermekeim kedvenc gyümölcsleve a kicsikre gondolva, halkonzerv, kenyér akkurátusan papírzacskókba csomagolva nem kerülhetett be a zónába. Így aztán a csomagocskákat hazafelé a soroksári átmeneti hajléktalanszálón adtuk oda rászorulóknak, ahol viszont nagyon megköszönték.

A mobilomon túl a szakértőim is pokolian hiányoztak. Heteken át küzdöttem, hogy tolmács és szakember is velem jöhessen, de kerek-perec megmondták, hogy mi a mandátumunk miatt mehetünk, de senki más. Nagyot nyeltem, de bíztam benne, majd csak találok bent valakit, aki segít a kommunikációban – egyébként így is lett.

Bementünk a zónába és egy rendőrrel, egy menekültügyes hivatalnokkal és egy szociális munkással elkezdtük átbeszélni a szabályozást, onnantól kezdve, hogy mi történik akkor, ha egy ember megjelenik a forgóajtónál. Igen, „átlagban egy”, mondták, de a statisztikákkal kapcsolatban ők nem nyilatkoznak, kérdezzem a központot. Elkezdtük firtatni az élelmezés kérdését – megtudtuk, 61-en vannak a zónában és ott mindenki menekültügyi „ügyfél” is (ők így mondják). Vagyis nincs olyan, aki csak idegenrendészeti eljárásban lenne, és amikor megkérdeztük, hogy ha lenne, kapna-e enni, az volt a válasz, hogy az nem az ő területe. Hogy kié, azt ott senki sem vállalta fel. Tudjuk mind, hogy ezt a szabályt nem ők hozták, azt is tudjuk, ki hozta, ők „csak végrehajtják”. Hogy mit is hajtanak végre, vagyis hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban, azt az egyik édesanya elmondta nekem.

Ő a megérkezését követően 22 napot volt a családos szektorban, aztán egyik reggel felébresztették, közölték, pakoljon, elutasították és a csomagjával meg a gyerekeivel együtt átpakolták a „deport center”-be, ami ugyanezen zóna egy másik szeglete, de mint minden szektor, ez is hermetikusan le volt zárva. Ő három napig nem kapott enni, a beszélgetéskor mögötte álló idősebb hölgy meg közbeszólt, hogy ő meg négy napig nem kapott enni. Aztán egyszer csak visszakerültek a családos részlegbe. Miért, mi volt a változás oka, kérdeztem. Azt ők nem tudják. Mi sejtjük, mert összeraktuk az időpontokat és akkor tört ki botrány.

Kérdezem a gyermekekről -- valóban kaptak enni akkor, az édesanyák elmesélték, hogy a kicsiket rendőri kísérettel átvitték a zóna egy másik részlegébe, rémülten mentek a szüleik nélkül, alig mertek enni ilyen körülmények között, az ő kétévese felmarkolta a gyümölcslevet és a kekszet, hogy hazaviszi és majd anya mellett megeszi – erre közölték vele, dobja a szemétbe. Bedobta.

A családosok szektorában állunk a tűző napon és beszélgetünk. Szabolcs közben a hivatali embereket faggatja rendületlenül. Hozzám odaér egy másik édesanya, és mondja a UNHCR-os tolmácsnak, hogy beszélni szeretne velem. 8 éves a fia és pánikbeteg, mert az úton rendőrök bántalmazták és hiába mondják neki, hogy ez már egy másik ország, most is fél minden rendőrtől. Erről papírja is van, de nem foglalkoznak vele. Megkérdeztem a minket kísérőket erről az esetről, a válasz az volt, ők nem tudnak ilyenről. A másik gyermek édesanyja azt mondja, a fia a bezártság miatt kezd mentális zavarokkal küzdeni, nem tud aludni, szorong, ki kellene vinni sétálni innen időnként. Mert a felnőtt, mondja az anya, érti, hogy milyen helyzetben van, de a gyermekek nem értik, miért kell drótok és pengék között bezárva lenniük egy kis területen hónapokat. És a terület tényleg kicsi, a téglalap alakú udvaron a három oldalt konténerek zárják le, amik befele nyílnak, a negyedik oldalon meg egy magas kerítés van egy lelakatolt ajtóval és egy rendőrrel. Az udvar ráadásul tűzforró, innentől kezdve a rajta álló mászóka használhatatlan a melegben, én is majd összeesek. És csak jönnek és jönnek a történetek. Édesanya mutatja a kisfia lábát: cingár gyermek, nagy barna szemekkel, húzzák fel a nadrágja szárát a nők, és látom, teljesen össze van égve a bőre. A doktor azt mondta, műteni kell, de csak várnak, a műtétet nem csinálták meg, a kisfiú meg minden nap sír, hogy fáj neki. Másik édesanya mondja, hogy az ő 15 évese bent van a konténerben, ki sem jön, öngyilkossági kísérlete volt, amikor megkapták az elutasítást. Kérdeztem a kísérőinket, mi történt -- közölték, a gyermek unalomból csinálta és csak felszíni hámsérülés lett, nem vágta fel az ereit. Köpni-nyelni nem tudtam.

Széket hoznak egy asszonynak. Egy idősebb mögé áll, simogatja a vállát, igazgatja a lecsúszó fejkendőjét, gyengéden beszél hozzá. Az asszony rám néz és elmondja, három hónapos terhes volt, rabszállító autóval vitték be a kórházba vizsgálatra múlt pénteken. Nagyon rázott az autó, borzalmasan. Nem volt levegő a kocsiban. Ahogy mentek, érezte, hogy a háta fájni kezd és a fájdalom átsugárzott a lábaiba. Elvetélt. A kórházból már kisbaba nélkül jött haza. Zokog. Majdnem mi is. Kérdeztem a kísérőinket, hogy mindig rabszállító autókkal szállítják-e a várandós nőket – a válasz: igen. És hogy ő nem ott vetélt el.

Hosszan mesélték a szerbiai élményeiket, ami ugye a kormány szerint biztonságos ország. Elmondták, hogy ott egy ehhez hasonló zónában nem választják szét a különféle csoportokat, mindenki egyben van, és ezen a ponton az egyik hölgy előkapta a mobilját és elindított egy videót: két halott férfi volt a felvételen, az egyik tiszta vér -- ők megölték egymást, mondja. Itt ilyen nincs, ez jó, mondja. Ezt elismerem. De a gyermekeknek ez így nem állapot. Ezzel meg egyetértek. És ennek nem kellene így lennie.

Bejártuk az egész zónát, utána pedig, amikor kiértünk, feltettük a kérdést magunknak és egymásnak: mit tehetünk? Egyet biztos: elmondjuk, hogy 61 emberből 25 gyermek, tudom, előttem sorolták végig a nevüket az édesanyák. És ezek a gyermekek hónapokon át pengés drótok között élnek, egy szűk területről ki sem mehetnek, nem látnak semmit. És hogy ez így nincs rendben, gondoljon bárki bármit az egész migrációról, mint ahogy az sincs rendben, hogy várandós nőket rabszállító autóval fuvaroznak.

És azt is nagyon kevesen tudják, hogy pontosan mi zajlik a zónában, mert akik ezt működtetik, nem könnyen engednek be senkit. Velünk nem tudtak mit kezdeni, a képviselőket be kell engedni. És amit láttunk és hallottunk, számunkra is nehéz volt, pedig egyikünk sem ma kezdte. Hazafele az úton sokáig hallgattunk, aztán pedig vadul elkezdtem azokkal a szakemberekkel beszélni, akiket nem engedtek be a zónába. Előttem a kusza jegyzetek és a visszakapott telefonomon elkezdek dolgozni egy javaslaton a jogásszal. Gondolatok sora jön és megy. A cinikus kérdés, amit mindig megkapunk, hogy minek adjuk be, úgyse szavazzák meg… csakhogy minden képviselőnek van egyéni felelőssége, és az a mi döntésünk, hogy beadunk-e valamit, amit helyesnek tartunk, az meg majd az ő döntésük lesz, a többi 198 képviselőé, hogy mit kezd vele. Sötét idők, de ki kell állni azért, amit helyesnek tartunk. Mert mi ma kétségkívül láttunk és hallottunk egy sor olyan dolgot, amin változtatni kell minden rendelkezésre álló eszközzel. Mert ne mondja nekem senki, hogy az ország nemzetbiztonsága azon múlik, hogy 25 kicsi gyermek kap-e lehetőséget arra, hogy sétáljon, szaladgáljon, fogócskázzon egyet. Pontosan tudjuk, hogy nem ezen múlik.