“A mosoly a fegyverem”

Felváltva, végtelenül dühösen majd végtelenül szomorúan figyelem az otthoni, a hajléktalan emberek végleges kikészítésére törekvő kormányzati szerepvállalást, posztoltam is a témában. Kaptam is kérdéseket, hogy jó és szép, amiket írok, de mit teszek, vagy fordítva, mit képzelek magamról, a hajléktalan embereknek semmi keresnivalójuk az utcán, különben is az USA-ban vagyok, ott mit tesznek velük. Fogtam magam és bementem a helyi rendőrségre, hogy megtudjam. Súgott egy kedves barátom, hogy meglepő lesz. Igaza lett. Megígértem: ami jót látok, megtanulom és hazahozom. Íme.

Volt egyszer, hol nem volt, 2004-ben egy rendőr-főkapitány, Captain Louis Dabdoub III., aki ide kerülve New Orleansba azt látta, hogy rengeteg a hajléktalan ember. Azt is tudta, hogy a börtön nem megoldás, mint ahogy az sem megoldás, ha elküldik őket egyik utcából a másik utcába. Tenni akart. Segíteni akart. Ezért megalapította az általa vezetett rendőrségen a Homless Assistant Unit elnevezésű osztályt. Aki itt dolgozik, nem fegyverrel meg bilincsekkel jár, van viszont egy tízszemélyes autója és türelme, elhivatottsága, jó szervezési készsége és nem utolsósorban jó humora. Ezeket már konkrétan B. B. Saint Roman, a New Orleans-i Rendőrség Hajléktalan embereket segítő részlegének vezetője meséli nekem. 

homelessassistance.jpg

“B. B.”, ahogy az érintettek őt hívják, 14 éve csinálja ezt a munkát, és nagyjából mindent tud arról, ami az utcán zajlik. Az első és legfontosabb dolog, hogy Louisiana állam által elfogadott személyit kapjanak a hajléktalan emberek. Ez ugyanis mindennek az alapja, enélkül nincs munka, lakás, bizonyos egészségügyi ellátásokat sem lehet igénybe venni. Kedden és csütörtökön van hivatali nap, B. B. az autójával viszi el őket a helyszínre és végigsegíti őket a folyamaton. 

sarga.jpg

Meséli, hogy holnapra már megvan mind a tíz embere, akit visz, a csütörtökit meg szervezi. És ott kell lennie végig, mert sokan nincsenek jó állapotban és a számítógépnél idegesek lesznek, hogy nem tudják megcsinálni — nem hagyjak őket magukra.

Itt terünk rá arra, hogy kikről is beszélünk és hogy jutottak ilyen helyzetbe. A legtöbben vagy fizikailag betegedtek meg, és emiatt veszítették el a munkájukat, ezáltal a megélhetésüket és a lakhatásukat, mert nem tudták fizetni a lakbért, vagy mentális probléma miatt alakult ki ugyanez. B. B. végighúzza a kezét az asztalon és a szélénél hagyja leesni — így van ez velük is, mondja. Megy az élet a maga normális kerékvágásában, aztán egyszer csak történik valami és megtörik minden. 

B.B. szerint az alapproblémát kell kezelni és tapasztalatai szerint ehhez nyugodt helyre van szükség. 7/24-ben nyitva tartó intézményre, mert az utcán hatalmas a káosz, azt először ki kell heverni. Az első napokban, akár nappal is, aludniuk kell, fontos, hogy a csomagjuk ott legyen mellettük — ez mindenük, ami van, akkor tudnak csak megnyugodni, ha maguk mellett tudják. Az új városi szálló nagyon népszerű, mindenki ide akar bekerülni, de 2-3 hónap múlva elkészül egy “sobering center”, ahol az alkoholtól és egyéb tudatmódosító hatású anyagoktól tudnak megszabadulni. 3-4 hónap múlva egy rehabilitációs központ is megnyílik.

Láthatóan beindultak a dolgok: megtudtam, a városnak májusban új polgármestere lett, helyesebben polgármesterasszonya, LaToya Cantrell, aki már képviselőként is nagyon támogató volt, de új pozíciójában még többet tud tenni. Úgyhogy épül a rendszer és szükség is van rá, mert a városban kb. 2000 hajléktalan ember él, többségében férfiak és nagyon sok támogatásra van szükségük ahhoz, hogy vissza tudjanak kerülni a társadalom, a közösség rendszerébe. B.B.-t elmondása szerint először bizalmatlanul fogadták, látták, hogy egyenruhás, „Rendőrség!”, kiabálták és elfutottak. Ez 14 éve volt. Aztán rájöttek, hogy ez bizony másról szól. Ma már “she is okay, B.B. is cool” megjegyzéssel ajánlják őt az újonnan jövő érintetteknek, bíztatva őket, hogy forduljanak hozzá tényleg mindennel. Van, aki csak beszélgetni szeretne, másnak cipő kell, van, akinek orvos, B.B. vitt már reggel 5-re operációra egy hajléktalan embert, de kap hívásokat kórházakból, panaszkodó lakóktól és rendőröktől is. Mindig megy, megnézi, mi a helyzet és lép. Nincs két ugyanolyan szituáció és minden embernek egyéni támogatásra van szüksége. Mindenkinek odaadja a részleg kontaktját és segít a hajléktalan-ellátásban dolgozó összes szervezetnek, például a fiatal orvosokból és orvosi egyetemi hallgatókból álló egészségügyi szolgálatot is ő viszi ki az emberekhez: egyrészt neki van autója, másrészt ő tudja, ki hol van, és benne bíznak is. 

B.B. nem győzi hangsúlyozni, hogy a kedves, barátságos attitűd az alap. Logikus: ha félnek, nem fognak együttműködni. Kérdezem, milyen más programok működnek itt vagy más helyeken rendőrségi kötelékben. San Diegót emeli ki, Baltimore-t, San Antoniót, ahol “Haven for Hope” (A remény kikötője) néven egy olyan komplexumot hoztak létre, ahol “sobering center”-től a krízis házon át átmeneti szállásokig, orvosi rendelőig és családok fogadására alkalmas apartmanokig minden van, és minden egy helyen. Ennek az az előnye B.B. szerint, hogy az összes ingóságát egy tologatós kiskocsiban szállító embernek nem kell nagy távolságokat megtennie. 

Itt New Orleansban működik egy másik program, LEAD azaz Law Enforcement Assistant Divorsion a neve és Seattle-ből kiindulva terjedt végig az USA-n. Ez is egy hatékony program. A lényege, hogy a kerületi rendőrök megnevezik azt a kb. 10 hajléktalan embert, akikkel nekik a legnehezebb, és őket fogjak szociális munkások esetmenedzserek segítségével külön gondozni. Most egy év próbaidőre vezették be itt New Orleansban, 17 emberrel kezdtek, de fel akarnak menni 50-ig. És hogy teljes legyen a kép, itt kell elmondani, hogy Seattle-ben akkor lett elegük a rendőröknek B.B. elmondása szerint, amikor már hetente kerültek bajba ugyanazok az emberek, és nem tudtak rendőrségi kereteken belül segíteni. Akkor jött ez az ötlet a rendőrség és a szociális munkások együttműködéséről.

Egy harmadik lehetőség (a Homeless Assistant Unit és a LEAD mellett) a Crisis Intervention Training, CIT, vagyis kríziskezelési tréning. Ezt Memphisben kezdték el alkalmazni és az a lényege, hogy segítenek a rendőröknek empatikusabban állni a hajléktalan emberekhez. Sok mentális krízist megélő ember van kint az utcán, ha “kezeket fel, irány a falhoz!” felkiáltással rontanak rájuk, abból semmi jó nem fog kisülni. A rendőrök azt tanuljak meg, hogy ilyen helyzetekben hogy kell viselkedni, beszélni, és a rendőrök azt mondják, hogy amikor elvégzik ezt a kurzust, minden emberi kapcsolatukban máshogy kezdenek el viselkedni — szemmel látható pozitív változást érzékelnek. Itt 1200 rendőrből 400 már elvégezte az egész hetes kurzust, a többiek az egynaposat, és ki akarják terjeszteni a biztonsági őrökre és a mentősökre is. Igazából ez nekik is segítség, nemcsak a hajléktalan embereknek.

Hogy milyen konkrét szolgáltatásokat nyújtanak itt az utcán élőknek, azt ez a papír is bemutatja:

feher.jpg

Ezt és sárga párját osztják szét a hajléktalan emberek között, plusz B.B. névjegyét. Mert segíteni akarnak. És ez a lényeg.

Magyarországon most más a hozzáállás. De megígértem, hogy ide jövök és mindent, ami jó, igyekszem megtanulni és hazahozni. Nézzék meg: itt, a kapitalizmus fellegvárában, ami távol áll attól, amit jóléti államnak nevezünk, létre tudtak hozni egy emberséges rendszert. Nyilván itt sincs kolbászból a kerítés, de azért errefelé már sokan rájöttek arra, hogy fenyegetéssel, alázással és börtönnel sokra nem mennek. Meg fogom találni a módját, hogy szembesítésem a kormányt azzal, amit itt tapasztaltam. De leginkább Önöknek akarom elmondani, hogy van másik út!

A bejegyzés trackback címe:

https://szelbernadettblog.blog.hu/api/trackback/id/tr9914317637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

 Szél Bernadett vagyok.
Mondták, hogy a nők nem valók a politikába, mert nem bírjuk a karaktergyilkosságot. Akkor ezt elfelejthetik, mert erre már biztosan rácáfoltam. Léphetünk tovább. Lépjünk jó nagyot. Távolra azoktól, akik csak ezt látják a politikában, és közel azokhoz, akiknek mindez a bőrére megy. Ott van a lényeg. Velük van dolgunk. És mi vagyunk azok, akik tesszük a dolgunkat -- és mindenhol ott vagyunk. A boltban, a kórházban, a cégben, a gyárban, az iskolában, a piacon, az otthoni "láthatatlan munkában". Ebben a blogban mutatom, én mit adok hozzá a közös történetünkhöz. Figyeljenek, jöjjenek, és vigyázzanak: a nyugalom megzavarására alkalmas témák következnek, a szerző azon erőteljes igényével, hogy változzanak a dolgok. Tartsanak ki és tartsanak velem!

 

 

süti beállítások módosítása