A héten folytattam a nyomozást a kormányzati válasszal kapcsolatban. Utam Esztergomba, majd Kalocsára vezetett. A kormány korábban kérdésemre válaszolva azt írta, bezárják a fóti gyermekotthont, 24 gyermeket Zalaegerszegre, nyolcat pedig Kalocsára küldenek. Utána csend lett, majd közölték, 2019 júniusáig nem nyúlnak Fóthoz. A fóti otthonban teljes a bizonytalanság. Azt kutatom, hogy mi folyik a háttérben, zajlik-e az állítólagos férőhelybővítés a kijelölt intézményekben, és egyáltalán, mi áll a fóti „intézménykiváltás” kormányzati kommunikációja mögött. Munkám során rengeteg érintettel, rendszerben dolgozóval beszélek, és folyamatosan tárom fel a magyar gyermekvédelmi rendszer problémáit, kutatom „viselt dolgait”. Olvassák el és osszák meg másokkal is, amit a blogomban olvasnak, hiszen zárt világ ez, amiről az emberek keveset tudnak, pedig nagyon fontos, ami itt folyik: 23 ezer kiszolgáltatott gyermek világában járunk. Képviselői mandátumom segítségével minden intézménybe bemehetek, ezt kihasználva, ezzel a lehetőséggel élve folytatom a munkát.

Az esztergomi speciális gyermekotthonban járunk, ahol lányok vannak, nem is kevesen, pillanatnyilag 62-en. Kísérőnk megkérdezi, nem fogunk-e félni tőlük – nagy szemekkel nézünk rá, mire mentegetőzve elmondja, hogy volt már itt ilyen, de nem kell félni, hiszen gyermeklányokról beszélünk. Megnyugtatjuk, hogy esetünkben erről szó sincs, és éppen az a célunk, hogy a lehető legtöbbet megtudjuk az itt élőkről és dolgozókról. Rögtön szembe is jön velünk a valóság. Az egyik kislány, nevezzük Katinak (nem ez az igazi neve), már függőként jött a világra: édesanyja szerhasználó volt, amit a várandósság alatt sem hagyott abba. Kati ennek számos következményét viseli magán egész életében, úgynevezett kettős szükségletű gyermek. Amikor meglátott minket, bemutatkozott, átölelt, majd kézenfogva végigkísért az intézményen: az iskolán, a kerten, az üvegházon, az udvaron és végül bevitt az elkülönítőbe is.

Az esztergomi intézmény építészetileg a zalaegerszegi tükörképe, úgyhogy deja vu érzésem van, ahogy végigmegyek rajta. A kísérőink szelíden figyelmeztetik a kislányt, hogy mire vigyázzon, és közben diszkréten elmesélik a történetét és azt, hogy két év munkája, amit látunk: kezdetben szinte fékezhetetlen gyermek volt, egyikük egy nagy sebhelyet őriz magán, mert amikor hozzájuk került, folyamatos dühkitörései voltak. Az intézményben a fokozatos nevelés elvével dolgoznak.  Ez azt jelenti, hogy több fokozatot kell végigjárni ahhoz, hogy valaki önállóvá válhasson, aminek a kivívása egyfajta presztízskérdés is a lányoknak. Ha az adott szint követelményeit már teljesíteni tudják, jöhet a következő – például eleinte csak csoportosan mehetnek ki az intézményből, aztán ahogy nő az együttműködés, mehet szabadabban minden. De nem egyszerű addig eljutni. Bántalmazás, drog, prostitúció, iskolakerülés, különféle beilleszkedési zavarok, minden előjön egy ilyen intézményben, és tipikusan mindebből nem egy, hanem több dolog egyszerre.

Általam ismert kutatások szerint hazánkban a prostitúcióba való bekerülés átlagos életkora 14 év, az esztergomi intézményben gondozott 10-18 éves lányok negyven százaléka számára nem ismeretlen probléma. Korábban a belügyminiszter azt mondta, hogy a kiskorú prostituáltak önként, saját akaratukból válnak prostituálttá. Akkor kérdezem én, mennyi szabad választása volt például annak a kislánynak, aki itt jött velem szemben ebben az intézményben, és akit Amszterdamból Mission Impossible-re emlékeztető módon szabadítottak ki futtatóik karmaiból? Ide bekerülve sokszor keményen védeni kell a lányokat, mert akiktől elszakítják őket, nem egyszer utánuk jönnek. Ezért is szigorúan szabályozott, kivel beszélhet a gyermek, ki látogathatja (van vendégszoba is), és ki az, aki a közelébe sem jöhet.

A látogatáskor végig az az érzésem van, hogy itt minden a bizalomról szól. Megtudjuk, hogy bekerülés után a szakemberek sok időt töltenek a frissen érkezett gyermekkel, lassan indul a kapcsolatépítés, csak ezt követően tudnak a bizalom csírái megjelenni. És amikor ez kialakult, arra nagyon kell vigyázni. Törékeny gyermekek ők: drogossá, prostituálttá tett, súlyos traumákon keresztülment lányok. Általában hónapokba telik, mire átállnak az itteni szigorú napirendre, ami ritmust ad, átterel éjszakai életmódról nappalira, mellette iskola, kertgondozás, programok. Ezek közül az önkéntességet emelném ki: a lányok sok önkéntes munkát végeznek, például eljárnak a családok átmeneti otthonába, ahol szerepet cserélnek: ők a „gondozók”, az ott lakók a gondozottak. Ez segíti az ő felépülésüket is, de másokét is. „Nálunk a közösség nem fontosabb, mint az egyén – és fordítva” -- fogalmazták meg a vezérelvet kísérőink.

Megfigyeltem, hogy rendészek nincsenek sehol.  Teljesen tudatosan úgy építették fel az intézet belső világát, hogy ott mindenki, a javító munkákat végző emberektől a nevelőkig terápiásan viszonyuljon a lányokhoz, minden helyzetben a nevelésük és a fejlődésük kerüljön a fókuszba, ezért nem alkalmaznak egyenruhás fegyelmező személyzetet. Viszont szintén tudatosan keresnek roma nevelőket, mert ha egy roma kislány esetében „lovári nyelven hangzik el, hogy tessék szépen kikelni az ágyból, ott az azonnal így is lesz”.  

Délután van, a kalocsai speciális gyermekotthonban járunk, ahol rögtön feltűnik egy magában ácsorgó kisfiú, megkérdezem, mi a története. Az apja megölte az anyját, amikor ő másfél éves volt. Hogy mit látott ebből, azt nem tudhatják, de onnantól kezdve félrement az élete, a nagymama sem bírt vele, így került ide.  Ahogy máshol is, itt is igaz: a gyermekek számára ez a sokadik állomás – kiemelik a családjából, következik a nyitott intézmény, lakásotthon, nevelőszülők, és ha mindez csődöt mond, az országos szakértői bizottság javaslatára jöhet a speciális gyermekotthon. Hosszú utat járnak be a gyermekek, mire eljutnak ide, átlag két évet töltenek itt, de van, aki később újra visszakerül és minden kezdődik elölről. Rengeteg fejlesztő munka, bizalomépítés, és a töretlen hit abban, hogy a befektetett munka eredményt hoz.

Ami a kalocsai otthonban számomra meglepő volt, hogy itt egyáltalán nem használják az elkülönítőt, vagyis a „gumiszobát” – elmondták, hogy mire oda becipelnének egy fiút, addigra általában le is tudják nyugtatni, ráadásul ha egyszer valakit oda bezárnak, azzal a gondozóval, nevelővel többet nem is lesz olyan a fiú viszonya, ezt pedig nem akarják kockáztatni – hiszen lassan épül ki a bizalom. Ez azért is volt számomra meglepő, mert a kalocsai intézményről válogatott negatív dolgok jelentek meg a médiában – bár továbbra is tartom, hogy én ebben a helyzetben nem intézményellenőrzést végzek, nincs is erre jogosítványom, viszont feladatomnak tekintem, hogy megismerjem a valós helyzetet és megtudjam, mit kell a döntéshozatalban máshogy csinálni annak érdekében, hogy javuljanak a gyermekek és az őket gondozók körülményei. Ez már csak azért is fontos, mert egyre több gyermek érintett és a terület önmagában is iszonyatosan forráshiányos. De van más is: itt is elmondták az évtizedes tapasztalattal rendelkező szakemberek, hogy nagyon fontos lenne szakmát adni a gyermekek kezébe. Ezek az intézmények régen szakiskolaként is funkcionáltak és szakképzés is folyt, ma már csak a nevében őrzi ezt az otthon, de a fiúk maximum a 8 általánosig jutnak el, vagy a szakiskolai előkészítőig. Azzal viszont innen kikerülve nyilvánvalóan nem boldogulnak. Az új szakképzési törvény miatt kb. hat éve nincs lehetőség a szakmatanulásra, és ez nagy hiba. Ott állnak a tanműhelyek, és hiába tanítják meg a fiatalokat szakmunkára, nem jutnak végzettséghez.

Mint említettem, azért ebbe a két központba mentünk, mert a fóti intézmény felszámolása kapcsán őket hozta képbe a kormány. A hírek egyáltalán nem megnyugtatók. Az esztergomi otthon funkcionál a zalaegerszegi speciális otthon „központjaként”, amióta egybeolvasztották a két intézményt. Ők tudnak a zalaegerszegi építkezésről, de hogy oda a fóti gyermekek kerülnének vagy sem, arra kitérő választ kaptunk. Viszont megnéztem az intézmény várólistáját, több oldalas dokumentum, úgyhogy finoman szólva is lenne igény a plusz helyekre, a fóti központ megtartása mellett. Kalocsán nem zajlik egyelőre semmilyen építkezés, de intézményen belüli bővítésről-felújításról már volt szó, ez pár hónapot venne igénybe. Kérdésemre, hogy fóti gyermekek jönnének vagy sem, a válasz az volt, hogy rengeteg gyermek vár bejutásra már most, ha megnő a kapacitás, azt ők itt és most bőven betöltenék. Velük senki sem közölte, hogy ide Fótról jönne bárki.

Mindezek után roppant kíváncsian várom, mit fog reagálni a kormány képviselője hétfőn a parlamentben. Azonnali kérdést teszek ugyanis fel a témában, és nagyon nehéz lesz boldogkarácsonyoznia, hiszen az elmúlt hónapban minden releváns helyszínt bejártam, egyeztettem az érintettekkel, megkockáztatom, hogy jobban elmélyedtem a dologban, mint aki nekem válaszolni fog. Hozzáteszem, Kalocsán is megkérdeztem, mikor járt náluk politikus – egy megnyitó emléke derengett fel, amin a körzet egyéni képviselője jelen volt. Ennyi, de máshol sem jobb a helyzet. Pedig meggyőződésem, hogy ezt mindenkinek a saját szemével kellene látnia, aki abban a helyzetben van, hogy ezekről a gyermekekről döntéseket hoz.